Történelmi visszatekintés

A hazai evangélikus zsinatok szolgálata egyházunkban

A zsinatok története – a „közös út” keresése a szó görög eredete szerint – lényegében egyidős az egyházi közösség születésével. A jeruzsálemi apostoli tanácskozás óta helyben és globális méretekben, hitvallásban és tanvitákban, ökumenikusan és felekezetenként minden korban éltek vele a keresztény közösségek. Ebbe a sorba illeszkedik a magyarországi evangélikusság ötszáz éves története is, melynek viharos sorsában a kezdetektől máig jelentős szerepe volt a zsinati munkának.

Hazai evangélikusságunk a fordulatos történelmi körülmények közepette formálódott zsinataiban is. A 16. századtól máig segítségünkre lehet, ha öt korszakra osztva követjük ezt a folyamatot.

A reformáció kezdetétől – ami sajátosan esett egybe az oszmán hódítás nyomán Magyarország három részre szakadásával – a reformátori szellemiség megfogalmazása, egyházszervezési kérdései és a felekezeti sajátosságok tisztázása, szétválasztása határozta meg a tanácskozásokat. A 16. század során a hitvallási nyilatkozatok születése (pl. a felvidéki zsinatokon elfogadott ötvárosi, hétvárosi és szepesi hitvallások) mellett a 17. század elejébe nyúlóan lehetünk tanúi a reformátori mozgalom felekezeti polarizációjának, hitvallásos különválásának Erdélyben, a török Hódoltság területén és a királyi Magyarországon egyaránt. Ez a folyamat legfontosabb lépéseiben az evangélikusság szemszögéből a reformáció századának közepétől az 1610-es zsolnai zsinatig zajlott, és részben folytatódott a török idők végéig.

A 18. század új egyháztörténeti korszakot nyitott az oszmán uralomtól való megszabadulás és Habsburg uralkodói politika masszívan katolikus politikája következtében: a Magyar Királyság és Erdély igazgatási újraszervezése mellett teljesen új alapokon szerveződött meg a protestáns egyházak szervezeti felépítése és élete is. A kormányzati nyomásgyakorlás és a népesség be- és áttelepülése folyamatosan rajzolta újra az egyházmegyék és egyházkerületek kereteit, és meghatározó erővel emelte be az egyházkormányzásba a világi tisztségviselőket. A közegyházi kérdések mellett az egyházi iskolákra nehezedő ellenreformációs támadások kivédése is emberpróbáló feladat volt. Ennek az újrarendeződésnek a végére az 1791-es pesti zsinat tette ki a pontot.

Újabb kihívásokat hozott magával az 1848. évi XX. – vallásegyenlőséget és szabadságot hozó – törvénycikk, majd a bécsi udvar protestáns egyházak elleni megújuló támadásai után a trianoni összeomlásig tartó időszaka. Az 1891-1894 között Budapesten ülésező – evangélikus és református – „alkotmányozó zsinatok” döntő lépéseket tettek a széttagoltság felől az egységes országos szerveződés irányába: az evangélikus egyházkerületek hagyományosan autonóm önigazgatásának egységesítése meghatározó erejűvé vált, nem utolsó sorban a nacionalista mozgalmak egyházon belüli önállósodási kísérleteire adott válaszként. Érdekesség, hogy a két protestáns egyház párhuzamos zsinati munkájában ekkor vetődött fel a legintenzívebben egy esetleges egyházi unió terve is.

A 20. századi magyar történelmet a trianoni drámai változásokkal és a totalitárius diktatórikus beavatkozásokkal szembeni küzdelem határozta meg. Az erre az időre eső, meghatározó zsinati üléseken a megváltozott körülmények összefüggései határozták meg a zsinati munkát: az 1934-1937 közötti budapesti zsinat lényegében újrafogalmazta az egyházra és az iskolákra vonatkozó korábbi egyházalkotmányt; a kommunista diktatúra idején pedig a külső nyomásra végbemenő változások „szentesítését” várták el a kikényszerített ülésektől – például 1952-ben az egyházkerületek összevonása, 1966-ban az új egyházi törvénykönyv részben külső nyomás alatti elfogadtatása.

A rendszerváltozás idejében új elképzelések fóruma és egyben kerete is lett a Magyarországi Evangélikus Egyház Zsinata. A visszanyert törvényes szabadság és megnövekedett társadalmi mozgástér ismét az egyházszervezet, az egyházkormányzás és az egyház által végzett szolgálatok újraszabályozását követelte meg – melynek kiemelkedő mérföldkövei voltak az új, három egyházkerületes működés létrehozása 2001-től, illetve 2013-ban a Zelenka Pál Szolidaritási Alap megalkotása az egyházi személyek anyagi biztonsága – elsősorban nyugdíjellátása – érdekében. Az egyházkormányzás átalakulása magát a zsinatot is elérte, amikor 2006-ban a törvényhozási feladatai a korábbi Országos Közgyűlés hatásköreivel is kiegészültek, s ezzel véglegesen rögzült a Zsinat folyamatosan ülésező munkarendje.

A rendszerváltozás utáni folyamatos, hatéves ciklusokhoz igazodó zsinati munkát 1991 óta vezető elnökei voltak:

Lelkészi elnökök: Dr. Reuss András (1991-2000), Smidéliusz Zoltán (2001-2008), Dr. Korányi András (2008-2012), Dr. Hafenscher Károly (2012-2024), Lázárné Skorka Katalin (2024-)

Nemlelkészi elnökök: Dr. Andorka Rudolf (1991-1997), Thurnay Béla (1997-2000), Bárdossy Tamás (2001-2006), Muntag András (2006-2012), Abaffy Zoltán (2012-2024), Dr. Ittzés András (2024-)

Dr. Korányi András